2020. junius 5., Fatime

“Már hiányoltunk…” – Advent a táncházban

Táncház, évek óta karácsony előtti Advent harmadik vasárnapján. Szervezői vagy ha épp hivatalosan nem is, de mindenképpen lelkei ennek a gyönyörű estének a Kinizsi Táncosai Néptánc-csoport. Épp, mint a betlehemi fogadósok…

– Már hiányoltunk – köszöntötte a bejáratnál a késés miatt kicsit zavarba lévő beléptemet Ildikó. Nem sokkal később párja, András, meg Szenger Pista pálinkával kínált. Miközben tudtam, hogy a köszöntés nem csak nekem szólt, hanem valószínűleg minden (pontosan…) érkezőnek, valahogy óhatatlanul is a betlehemi fogadós jutott eszembe ezen a széppé varázsolt adventi estén.

Sokszor lehet szentesti prédikációkban azt a paradoxont hallani, hogy a bolyongó Szent Család szállást keresett, “de nem volt számukra hely“. Amikor ezt az Igét hallom és azokat a prédikációkat, amelyek leragadnak a “nem volt számukra hely” taglalásánál, mindig eszembe jut a bibliai történet folytatása: végül akadt számukra hely. Volt egy betlehemi fogadós, akinél akkora volt a népszámlálás miatti nyüzsgésben a telt ház, hogy a vajúdó Máriát és az aggódó Józsefet megszánva beinvitálta őket a jó meleg, kellően tisztán tartott barlangistállóba, hogy megszülethessen kitaszítottan is befogadva a Megváltó. Erről a fogadósról valahogy mindig elfeledkezünk, pedig valójában ő a karácsony emberi lelke. Az ő vendégszeretete – no meg persze a messze földről érkező napkeleti bölcsek és a nomád, rideg pásztorok ajándékaikkal. De elsőként mindenképpen a fogadós, aki több  volt mint egyszerű kocsmáros; szállástulajdonos – ő valóban vendégfogadó volt. Befogadó ember.

Ez a vendégfogadó ember jutott eszembe belépve az adventi táncházba. A vendégfogadó szeretet az, ami Ildikó invitálásában, a csuhés néni ajándékában, a tánctanárok és muzsikusok játékában, a gyerekek felszabadult vidámságában, a táncosok kedvességében, a nyugdíjas nénik “feltétlen kóstolja meg” sütijében, a nyugdíjas kör férfiainak jóízű beszélgetéseiben – no és persze Attila vörös- és János bácsi fehérborában, András és Pista pálinkájában is rám kacsintott ebben az adventi táncházban.

A táncház ősi magyar hagyomány Mezőségről, Kalotaszegről, amelynek Erdélyben és bárhol a világban nem pusztán az a lényege, hogy ki hogyan ropja a legényest, ki hogyan forgatja a párját vagy éppen milyen virtuózul játszanak a zenészek. Persze ez is fontos, nagyon fontos része. De volt szerencsém megtapasztalni mást is a legendás táncházakban: a táncház másik lényege, hogy aki belép az ajtón egy igazi táncházba, rögtön érezheti, hogy otthon van, hogy kimondva-kimondatlanul tudja: ez az a hely, ahol “már hiányoltunk”. Az igazi táncház lelkülete olyan, mint a betlehemi fogadósé. Karácsonyi. A nagyvázsonyi pont ilyen volt Advent harmadik vasárnapján.

Fábry Szabolcs

Címkék: , , ,

Hozzászólás nem engedélyezett.